Levélbarátok

Kb 2 évvel ezelőtt (még javában koptattam a főiskolai előadók padjait) egy hóbortos ötlettől vezérelve levelezőtársakat kezdtem keresgélni, angol nyelvgyakorlás céljából. 

Regisztráltam egy oldalra, ahol a világ minden tájáról vannak fenn hasonlóan levelezni akaró fiúk-lányok. Ki-ki egyéb (...) okokból keres barátot, de sokan vannak, akik úgy mint én, tényleg csak barátot akarnak. 

Több embernek is írtam mailt, de közülük csak egy válaszolt. Japánból írt egy lány (34 éves, 2 gyerekkel), hogy nagyon szeret a világ más tájékain élő emberekkel levelezni, mert érdekli a másik kultúra, másik ország. Címet cseréltünk, és elindult a barátságunk. Nagyon izgi érzés várni a világ másik feléről a postát. :) 

Hihetetlenül más a mentalitása az ottani embereknek, ami a legmegdöbbentőbb, hogy szinte sose panaszkodik. Biztos, hogy vannak pedig nekik is mindennapi problémáik, de panaszkodni sose hallottam (olvastam). Mindenről pozitívan ír, mindennek örül. És amit még csodálok, hogy már a második levélváltáskor ajándékot találtam a borítékban. Na nem valami hatalmas dologra kell gondolni, fényképeket küld, később néhány matrica volt benne a lányomnak, szép színes levélpapír-borítékkal, és hasonlóak. Egyszer még egy plüss zoknit is kaptam. :) 

Később egy másik lánnyal is összebarátkoztam, de vele csak mailen tartom a kapcsolatot, ő marokkói. Az is egy másik világ, ott a vallás a mindennapok tartozéka, délben ha imára hívnak, nincs mese, menni kell. Neki is két gyerkőc van, sokat dolgozik egy irodában, és most ő is elkezdte a főiskolát. Ők nagyon zárkózottak, képet például még nem láttam róluk, gondolom nem engedi az ottani szokásrend, hogy csak úgy képeket küldözgessenek a nők szerte a világba. Én küldtem neki többet is, de tőle még nem jött egyszer sem. Minden ugyanúgy zajlik abban a távoli országban is, mint nálunk, munka, család, hétvégi kirándulások, stb... 

Lelkiismeretfurdalásom van, mert elhanyagoltam őket. Nagyon régen írtam nekik, mert százezer más dolgom volt. De tegnap bepótoltam. Remélem még szóba állnak velem, és nem haragszanak rám nagyon.... 

Jó dolog a világ más tájairól embereket ismerni. :)

Kertész leszek, fát nevelek

Sokan, sok helyen írnak, mondanak mindenfélét az egészséges életmódról. Annyi információm van már az elmúlt néhány évből, hogy nem is tudom melyik igaz, melyik nem. 

Az apropó, ami miatt igyekeztem tájékozódni, az, hogy kezem nagyon ekcémás, és emiatt már jópár diétát kipróbáltam, és elég sok könyvet elolvastam, hátha megváltozik minden. Sajnos nem így történt. Nem történt meg a várva várt csodagyógyulás. Ettől függetlenül nem gondolom, hogy nem lenne semmi értelme az ilyen diétáknak, és a szakkönyvek sem teljesen haszontalanok, viszont egy dolgot megtanultam. Nem szabad szemellenzősen hinni egyiknek sem.

Volt egy viszonylag hosszabb időszakom, amikor nagyon csúnya volt a bőröm, semmi sem segített, az orvosok csak kísérleteztek ilyen-olyan kenőcsökkel. Kb 1,5 évig tartott ez az állapot nálam, amikor meguntam az egészet, és könyörögtem, hogy kérem vissza a szteroidos kenőcsömet, ami kb 2 nap alatt rendbe rakott. Hogy miért csináltam végig mégis azt a 1,5 évet? Mert hinni akartam benne, hogy van más út is, van olyan módszer, ami segít kémia nélkül is. 

Elolvastam mindent, ami ezzel kapcsolatos, voltam homeopátiás orvosnál, íriszdiagnosztikán, majd akupunktúrán, allergiavizsgálaton. Érdekes módon, az akupunktúra egyébként használt, csak amikor vége lett, mert a pénztárcám nem bírta tovább, akkor minden tünetem visszatért. Az egészséges életmód jegyében reformálni akartam az étrendemet. A gond ott kezdődött, hogy magamnak külön kellett főzni, a család nem azt ette, amit én (nem csodálom persze). A legnehezebb az édességről való lemondás volt, mert nagyon édesszájú vagyok. Odáig elmentem, hogy bioboltban kapható kókuszszeletet vettem zsákszámra, amiben csak kókuszreszelék és kókuszzsír volt. (fincsi különben…J).

Ez az egész elég macerás volt az én amúgy is zsúfolt életemben, plusz feladatnak éreztem, és ez elvette a kedvemet. Naponta plusz időt rászánni az én külön ebédemre és vacsorámra, külön vásárolgatni a külön hozzávalókat, hát ez nem nekem való. Elfáradtam benne. És csalódtam is. Persze, tudom az ilyen étrendváltásnak nem azonnali a hatása, csak hosszabb idő után fogom megérezni, de én már csak ilyen türelmetlen vagyok. Az egészet felesleges problémának éltem meg, meg persze annak, hogy én milyen szerencsétlen vagyok, hogy még ez sem sikerül.

Aztán egyik napról a másikra visszatértem a rendes mindennapokhoz, újra ettem mindent, a tüneteket meg a jól bevált kémiás kenőccsel kezelem, ha előjönnek.

Végiggondolva, hogy akkoriban mi volt hiba, miért nem volt türelmem az egészhez, rájöttem, hogy nem voltam elég fokozatos. Nem tartottam be a lépcsőket. Egy életmódváltást nem lehet egyik napról a másikra csinálni, nem lehet beszédülni a bioboltok és reformkaják kínálatának, nem szabad azt várni, hogy csak azért, mert ez bio, vagy reform, vagy szénhidrát-zsír-tartósítószermentes, akkor az már tuti egészséges is. Abban sem hiszek, hogy az egyébként borzalmas-fűrészpor ízű izék biztos egészségesek, mert nem édesek. Az egész egy nagy biznic, valakinek a zsebében landol az egész, és még ha használ is valamit, korántsem biztos, hogy hosszú távon is megfelelő lesz. Nem hiszem, hogy ami egészséges, az ne lehetne finom is. A gyümölcs például a lehető legegészségesebb dolog a világon, és nagyon finom. J

Vallom, hogy az vagyok, amit megeszek, és egyértelműen látszik kívül-belül, hogy milyen étrenden élek. De nem dőlök már be semminek, és nem mindenáron akarok változtatni. Egyértelmű, hogy minél frissebb, minél kevésbé feldolgozott, és minél inkább tudjuk mi van abban, amit megeszünk, annál több természetes vitamin és ásványi anyag van benne, amiből mi magunk is felépülünk. És ennyi. Nincs titok.

Ültetek a kertbe fűszernövényeket, paprika-paradicsompalántát, mogyoróbokrot, áfonyát, epret, szőlőt, és még egy rakás új növénykét, amit én gondozok, és szüretelek, és tudom honnan van, és nem kezelték semmivel.

Már nagyon várom a nyarat, hogy tényleg friss, és magunk szedett gyümölcsöt, zöldséget ehessünk. Már most tervezgetem, hogy hová megyünk szedd magadra. Semmihez nem hasonlítható, amikor a fáról leszeded a barackot, és ott helyben megkóstolván megállapitod, hogy issteni. Persze, csak, hogy leteszteld, elég érett-e….

A cseresznyét idén megvédjük, bárhogy is, de nem hagyom, hogy a seregélyek dézsmálják meg az egészet. Ja, és idén mindenképp el akarok jutni egy eperföldre is.  http://www.eperfold.hu/index.html

én és a felsőoktatás

Új korszak köszönt be hozzánk. Anya befejezte a főiskolát.

A lányom mióta eszét tudja, abban cseperedett, hogy anya iskolába jár. 5 hónapos volt, mikor elkeztem, most 7 éves. Anya állandóan vizsgázik, anya tanul, anya dolgozatot ír. De játszani nem ér rá. Most végre vége. Anyának lesz ideje barbizni és legózni. Sőt, korcsolyázni is megtanulhat.

Az ominózus nap, a záróvizsgám napja kissé idegesen indult. Korán, hajnal fél 4-kor keltem, hogy még átnézhessem a tételeket. Indulás előtt még megkérdezte egyetlen gyermekem, hogy mi lesz anya, ha nem ötös lesz? Ötös?!?! Hát nekem bőven elég lenne, ha kettes lenne, csak görbüljön, csak meglegyen. 

Jól kiosztott. "A kettes az nagyon rossz, anya. Akkor legalább négyes legyen, ha már nem ötös." A kis maximalista. Honnan örökölhette?...

A mérce adott volt, nem sok választást hagyott nekem. Eléggé szorongtam enélkül is, most aztán itt a cseresznye a habon, nehogy csalódást okozzak Neki. 

A vizsga előtt volt még egy kis időm, elővettem a tételeket, megettem egy rakás cukorkát, hogy legyen elég szénhidrát az agyamban, de az idegesség nem múlt el. Aki ismer, tudja, hogy vizsga miatt nem szoktam ennyire aggódni, de most érezhetően túl nagy volt a tét. Nem mehetek jövő héten újra, ha nem sikerül.

Nagyon sokan jelezték, ki üzent, ki felhívott, hogy nagyon szorítanak nekem, és sok szerencsét kívánnak. "Egy stadionnal!", ahogy a kolleganőm mondta volt. Ezen járt az agyam, uramisten, hogy mondom meg ennek a rakás embernek, ha nem sikerül. Tuti elsüllyedek szégyenemben...

Aztán egyszercsak behívták az egész bandát a terembe, és félbeszakadt a gondolatmenetem. Szerencsére. Ötödik voltam a sorban, négyen voltak benn egyszerre. Mikor kijött az első ember, bementem. Húztam. Leültem, és végignéztem miről is kéne beszélni. Három tantárgyból állt a tétel, a-b-c részkre osztva. Pénzügy- Adózás- Államháztartás. Kitalálhatjátok melyikből voltam a felkészültebb...

Az előttem lévő három ember felelete alatt volt időm jegyzetelni, készülni. Az első pár percben nem is tudtam igazán a saját dolgomra figyelni, nagyon zavart, hogy beszélnek mellettem. Aztán jött egy felhő, mi leszállt közénk, és kikapcsolt a világ körülöttem. Szépen sorban jöttek elő a megtanult dolgok a fejemből, és íródott a papírra. Nem láttam, nem hallottam semmi mást.

Én következem. 

Szólítanak: "Kedves Éva! kérem jöjjön!" 

Mondom: "Mariann" 

Válasz: "Rendben, megjegyeztük." 

NNa, jól indítottam. Még ezt is kijavítom. Mi a csudáért nem volt jó nekem az Éva? (megj: a második nevem Éva. Marianna Éva...) Aztán mikor leültem eléjük, megszűnt a remegés. Megszűnt az izgulás, elmúlt a szorongás. Beszélni kezdtem. Pénzüggyel indítottam, de nem hagyták, hogy végigmondjam, belekérdeztek, és láthatóan a kulcsfogalmakra vártak. Mikor kimondtam, már javasolták, hogy menjünk tovább. Pörgették a dolgokat, hogy gyorsabban végezzünk. Az adózási tudásomat egyetlen fogalommal próbálták felmérni. Mi az a gyűjtőszámla. Válaszom elég kimerítőnek látszott, mert újra javasolták, hogy menjünk tovább. Államháztartás ürügyén az egyházakról kellett beszélgetni, milyen közfeladatot látnak el. A végén még kaptam egy átfogó kérdést, ami átfedés volt az első két tételrész között, erre is úgy tűnt jól válaszoltam. Köszönték szépen, mehetek.

Még most sem nagyon térek magamhoz, és nem hiszem el, hogy ennyi volt. Iszonyatosan nagyszabású és rettentően nehéz valamire számítottam. Kint a folyosón már az a jó érzés töltött el, hogy túl vagyok rajta, és érezhetően sikerült. Az érdemjegyet még nem tudtam, de az ilyet érzi az ember. Nem kötözködtek, nem javítottak kis semmiben, nem volt kínos csend sem a kérdéseik nyomán. Mindenre válaszoltam, még ha nem is tökéletesen, de úgy tűnt nem lesz gond.

Végre kijött az utolsó két ember is. Kis tanácskozás után újra az egész bandát behívták. Úgy álltunk ott szépen egymás mellett sorban, mint akik az ítéletre várnak. Persze az eredmények előtt még volt egy kis fejmosás, hogy nem vagyunk kellően tájékozottak a világ és az ország ügyeiben, szíveskedjünk több folyóiratot olvasni és híradót nézni, mert mi gyakorlati szakemberek leszünk, nem elég az elméletben tanultakat tudnunk. Ez kijárt nekünk. Tényleg így van. 

Végre elindult a névsor-érdemjegy felolvasás. Jelest kaptam. A fülemig szaladt a szám. Az egyik vizsgáztató tanár a szakdolgozati konzulensem volt, láthatóan már az elején megismert, és a jegyem kapcsán rámnézett, és ő is mosolygott. Jól esett. Úgy éreztem az elmúlt 7 év összes nem sikerült vizsgájáért és az összes iskolai nehézségért kárpótlást kaptam. Komoly lelkiismereti kérdést csináltam belőle, mikor első félévben nem sikerült 1-2 vizsga. Soha nem buktam meg semmiből előtte. Itt ezt az érzést is megtapasztaltam. Lejjebb kellett adnom az elvárásaimat saját magammal szemben. Még most is könnybe lábad a szemem, ha eszembe jut az a rengeteg sikertelenség és kudarcélmény, ami ebben az iskolában ért. De így utólag... Azt hiszem megérte. 

Megkaptam méltó jutalmam a kitartásomért. 

Délután a lányom megkérdezte, hogy sikerült. Vigyorogva közöltem: "Ötös lett!" 

Kérdéssel felelt: "Akkor ugye nem kell újra járnod ezt az iskolát?!?!"

Nem. Még csak az kéne. Ezzel lezártnak tekintette az anya-iskola kérdést. 

Nem okoztam csalódást Neki. 

Év végi számvetés

Hát újra itt…

Kicsit zsufi volt az elmúlt néhány hét. Fizikailag is, szellemileg is.

A luca napi vásár nagyon jól sikerült az iskolában, sokkal jobban, mint vártuk. A szülők és a gyerekek nagyon kitettek magukért, ennyi eladnivalóra nem is számítottunk, mint amennyit hoztak. Nagyon-nagyon sok pénzt sikerült gyűjteni a sulinak, és nem utolsó sorban a mi osztályunk második helyezett lett, ami osztálypénz szempontjából is jól jött.

A vásár után teljes mértékben igyekeztem a szakdolgozatomra koncentrálni, amit időközben már be is adtam, remélhetőleg elfogadják. Hosszú, nehéz és idegölő feladat volt a megírás, főképp azért, mert gyakorlati szemszögből próbáltam megírni, amit aztán a konzulens, úgy ahogy volt, visszadobott. Egy szakdolgozat nem bevallás kitöltési útmutató, és a jogszabály nem szakirodalom. Hát ez van. Kénytelen voltam szakirodalmat kézbe venni. De mint tudjuk, ugyebár, google a barátom. Mindig számíthatok rá… J

Az ünnepek előtti pár napban már kezdtem úgy érezni, hogy teljesítőképességem határán vagyok. Felborult az egészségem is, a vásár után hosszú napokig nem volt hangom, lenyomott a torokgyulladás. Ez kihatott a hangulatomra is. Aztán újra előjött az évek óta tünetmentes lábfájásom és az ekcémám is. A lábfájás egy csigolya melletti nyúlvány (meszesedés vagy mifene) miatt van, mert nyom egy ideget, ami miatt éles (sírni volna kedvem néha) fájdalmam van a jobb lábamban, és sokszor zsibbad. Állni ilyenkor kínszenvedés, de sokszor, még ha ülök is fáj. Az orvos szerint ezzel együtt kell élnem. Na de 33 évesen? Az ekcémára ugyanezt mondták. Az már 16 éves korom óta gyötör. Kis szteroidos kenőcs, és elmúlik. De mint tudjuk nem ez a megoldás. Amikor kimerülök, úrrá lesz rajtam mindkettő. Csak azon imádkoztam, hogy más már ne jöjjön. Valahogy bírjam ki a záróvizsgáig. Durván koffeinfüggő lettem az elmúlt hónapokban, napi 2-3 kávé (soha nem kávéztam előtte!), esténként pedig energiaital, hogy tanulni tudjak.

A karácsony nyugisabban telt, mint amire számítottam, kicsit pihentem is végre, ami nagyon jól esett. Jó volt reggel nem elsőként kipattanni az ágyból, nem kapkodni mindennel, munkára nem gondolni, nem idegeskedni mindenen. Nyugodtan, ráérősen töltöttem a napokat, főztem, sütöttem, kártyáztam, filmet néztem, mondhatni feltöltődtem.

Kezdem újra azt érezni, hogy helyreáll a lelki béke. Az elmúlt évre visszagondolva (merthát ugye hamár homár, és év vége-eleje van), végignézve mi történt velem (velem, kicsit a többieket félretéve), arra jutottam, hogy mindennek oka van. Minden, ami történt 2012-ben, segít rádöbbenni arra, hogy milyen ember vagyok, és min kell változtatnom.

A korábbi önfejű, maximalista énemet nem tudom lecserélni, de finomítani tudok rajta, és ez a változás jó érzéssel tölt el. Bizonyos helyzetekben jól jön az önfejűség, a kitartás, de néha félre kell tenni, és hallgatni másokra. Egyre többször meghallom a véleményeket. Ez nagy haladás részemről.

A másik dolog, amivel időről időre újra találkozom, hogy „túl sok vagyok” másoknak. Ez az előbbi önfejűségből fakadhat, mert ha látom, hogy valakinek nem, vagy nem úgy sikerül valami, rögtön ott vagyok, és segíteni akarok. Szinte rátukmálom magam, hogy megoldhassam a feladatot helyette. Sokszor nagyobb segítség (még ha nem is úgy látszik elsőre), ha engedjük gondolkozni, és próbálkozni a másikat. Én nagyon sok mindent egyedül, a saját bőrömön, a saját hibáimból tanultam meg, ami egy fájdalmas dolog, és igyekszem megóvni ettől a másik embert, ha látom, hogy ugyanabba a hibába esik éppen.

Ebben az évben ez nagyon kiéleződött, és rájöttem, hogy meg kell tanulnom „nem túl soknak lenni”. Az ilyen fajta tapasztalatokat nem lehet jótanácsokkal vagy a probléma átvállalásával kiváltani, ezt mindenkinek magának kell megélnie. A barátságokat, az iskolai problémákat, a munkahelyi, párkapcsolati vagy lakás gondokat, mind-mind a magunk bőrén kell megtapasztalni, ezt nem lehet tanítani. Tanácsot, segítséget adni lehet, de (mint rájöttem) csakis akkor, ha kérik. A kéretlen tanács nem tanács. Az kioktatás. Leginkább arra fogok törekedni, hogy ha baj van, segítség kell, ott legyek, de nem ajánlgatom magam.

Már csak azért sem, mert rá kellett jönnöm, hogy a magam életét kell élnem, a magam problémáival. Mások problémáját nem nekem kell felvállalnom és megoldanom. Még akkor sem, ha én tudnám a megoldást sok esetben. Az az én megoldásom, és nem az övé.

„Ne próbáld megérteni a másik embert a saját fejeddel!” (P.M.)

Hiperanyu elégedett :)

Nyár közepén megelégeltem a lakásban eluralkodó káoszt, és kijelentettem, hogy márpedig a hálószobába kell egy beépített szekrény. Az évek alatt annyi cuccot halmoztunk fel, hogy átláthatatlan már az egész lakás. Elszánt vagyok, az a célom, hogy mindent szekrényajtók mögé rejtsek.

Panellakásban ugye ez nem könnyű feladat, mert a bolti szekrények (van belőlük jónéhány a lakásban) nem igazán erre a lakásfajtára lettek kitalálva. Addig addig gondolkodtam, mígnem kialakult a fejemben a kép, megálmodtam, hogy mit is szeretnék. Szorgos keresgélésbe fogtam, és találtam is egy jó kis bútorost, ahol asztalosok legyártják az én álmomat.

Besétáltunk a bemutató raktárba körülnézni. Amit én kitaláltam nem volt, de olyan színű bútorlapot láttam, és a főnök elmondása szerint bármit megcsinálnak. Néhány mondatban ecseteltem, hogy mit találtam ki, és a beszélgetés végére már kész is volt a 3D rajz. Odafordítja hozzám a papírt: "Ilyenre gondolt?"

"Pont ilyenre. Mennyi az annyi?" Megegyeztünk, majd a határidőt is kitoltuk decemberre, mert így még több kedvezményt kaptunk. Kértem, hogy jöjjön ki a lakásba és mérje le pontosan a helyet, mert amit én mértem, az nem mérvadó, csak kb. Kijött, lemérte.

Aztán vártunk. Teltek a hónapok, és most így december elején már kezdtem aggódni, hogy nem igazán jelentkeznek. Már rémeket láttam, hogy leléptek a befizetett előleggel, meg hogy csalás és ámítás az egész. Telefont ragadtam. Másnap visszahívtak, hogy már gyártás alatt van a bútor, nemsokára hozzák. És mikor kész volt, jelezték, hogy jönnének.

A hálószobánk elég picike, mert még egy korábbi átalakítás miatt leválasztottunk belőle egy gardróbszobát  így mindent ki kellett pakolni, hogy egyáltalán meg lehessen mozdulni benne. Éjszaka a nappaliban lerakott matracon aludtunk.

A szekrény megérkezett, de a csillár még így is útban volt. Este pedig fény nélkül ugye nem lehet fúrkálni, ezért ma visszajöttek, hogy befejezzék a szerelést.

Kicsit féltem, mert a wenge színnek kikiáltott bútorlapból elég sokfélét láttam, és aggódtam, hogy nem fog illeni a már meglévő ágykerethez. De a színválasztás hibátlan volt.

Hosszú ideje ez az első alkalom, hogy úgy igazán elégedett vagyok.

Nálam az nagyon ritka, hogy valamivel kapcsolatban azt érzem, na, ez tényleg rendben van.

Nem vagyok könnyű eset, állandóan a hibákat keresem mindenben. Nem is értem miért?! Már megint a maximalizmus.... :D

De ma! Ma még az apró hibák ellenére is (mert azért vannak, na :)) az elégedettség töltött el!

Azt kaptam amit vártam. Ezt rendeltem, ezt szállították. Jóleső érzés, hogy nem akartak átverni. Nem akartak olcsón rámsózni valami gagyit. Nem lenyúlni akartak, hanem korrekt üzletet kötni. Több ilyen cég kéne. Több ilyen hozzáállás. 

Ez (is) velünk történt 2012

Lassan közeledik az év vége és a karácsony. Ilyenkor mindig előbányásszuk az idén készült fényképeket, ami jól sikerült, azokat előhívatjuk, már csak ajándékképpen is. 
A képek között rábukkantam néhány számunkra nagyon is értékes videóra.

Nem írnék oldalakat, beszéljen helyettem ez a kis filmecske....

Penész, te drága!

Zűr zűr hátán. Most éppen a fürdőszobánk falán megjelent penész személyében jelentkezik.
Ezek mi vagyunk. Mikor már azt érezné az ember, hogy na, végre, kis nyugalom van...
Miért is ne? Kérdezi a következő probléma. Meglepem őket! Nehogy már unatkozzanak!

Hát jöttek a foltok. Először csak kis koszpiszok formájában. Nem tulajdonítottunk neki nagy jelentőséget. Pedig jobb lett volna. Aztán mikor következő alkalommal felnéztem a plafonra, már a fél fürdőszoba fala és mennyezete fekete volt. Hát igen, az én hibám, az ember lányának az is feladata lenne, hogy minden nap megvizsgálja a lakás falainak és mennyezetének állapotát. Elmulasztottam ezt a feladatomat. Néhány hónap alatt ilyen szépséges bevonatot kapott.

Lassan 10 éve lakunk ebben a lakásban, de a fürdőszoba még általunk nem volt kifestve. A konyha sem. És a nappali sem. A gyerekszoba viszont már háromszor. A hálószobánk falán legalább a tapéta már fenn van. Fűrészporos, festés nélkül. 5 éve.... Hogy miért, az egy következő írás témája lesz...

Sebaj tóbiás. Egyszer eljön az én napom is, és felújítom az egészet kényem-kedvem szerint. Ígérem szép lesz, és mindenkit meghívok a lakásavatóra. Addig meg olyan amilyen.
De kinek is van kedve festegetni egy olyan fürdőszobát, amit évente 2x beáztat a fölötte lakó. Jónéhány évig ment ez, most, hogy eladták a lakást, megszűnt ez a probléma létezni. Elég dühítő, amikor este mennél fürödni, fogat mosni, és a polcon a fogmosópoharadban áll a szomszéd vize. Gusztustalan. A plafonon repedés, ahol a víz megtalálta az útját, és a tükör fölötti lámpán átfolyva, a polcon és a pohárban landolt cseppenként. Estére pont megtelt. Fujjj...

Ráuszítottam azuramat, hogy legyen valami vele. A vakolatot kb 3 nap alatt távolították el vésővel. Már ez is elég komoly feladat volt, de végül meglett. Telefújtuk a falat gomba ellenni cuccal. Ütős volt. Színtiszta klór, ahogy azt kell. Marta a szemét, a kezét, az orrát, a tüdejét, de talán a gombáknak sem tetszett. Talán. A glettelés csodálatos folyamata következett. A tevékenységgel semmi gond nem is volt, csak a száradást kell kivárni. Mi türelmesen várunk. Már 3 hete. Még mindig nedves.

Húúú, hát biztos azért nedves, mert a sarok nem szellőzik. A gomba is azért volt tuti, mert nem jár a levegő a fürdőszobában. Kibontottuk a becsomagolt szellőzőnyílást, amit még az előző, bagós fölső szomszédban lakó brigád miatt zártunk le. Undi volt úgy hazamenni, hogy a saját lakásod tele van füsttel, és az általuk mosott ruha "illata" ázott kutyaszagra emlékeztetett. Ez is fujjj. Lezártuk. A penész meg ezt jól kihasználta.

De a kibontott szellőzőakna sem segítette a száradást. Hmm... Jóóó, akkor üssünk egy másik lyukat a szembe falra, a vizes sarokba is, hátha akkor a levegő jobban jár, és megszárad!
Hát nem. További ötleteket szívesen veszünk. Nekünk nincs több.

Most várunk. Hol türelmesen, hol nem annyira. Én most a nem annyira kategóriába sorolnám magam. Már nagyon festenék, és pakolnám vissza a polcot. Vicces, amikor este rohangálok a hálószobában elhelyezett fiókok és a fürdő között bugyiban, hogy hűű, a sampon benn maradt. Aztán újra, mert a fogkrém is.

A következő probléma kb 1 hete köszöntött be hozzánk. Már egy ideje figyelgetjük, hogy szépen sorban, minden szobában leég egy-egy konnektor. Fantaszikus aluminium vezetékek vannak végig a lakásban, sorba kötve, ahogy illik, a 80-as évek igényeihez igazodva. Persze hogy leég, ha bedugom a szárítógépet, a mosógépet, a hajszárítót, meg mindent egyszerre.
A gond forrása a fal nem száradása miatt beállított melegítő-fűtő ventillátor volt. Konkrétan beleolvadt a dugója a konnektorba. És mivel a mosógép is be volt dugva mellé, az is. Áram a fürdőszobában jelenleg nincs, csak világítás. Az is csak félig, mert az egyik lámpa is leégett a folyamatos ázástól. Még jó, hogy a mosógépnek "csak" a dugója olvadt meg. Azt legalább ki lehetett cserélni. Azért az vicces, amikor az előszobában keresztbe-kasul hosszabbító kígyózik a fürdőbe, hogy mosni tudjak. Hajszárításról meg ne is álmodjak...

Azt olvastam, hogy még 40-et kell aludni karácsonyig. Na te fal! 40 nap alatt megszáradsz? Vagy így karácsonyozunk, kibelezett fürdőszobával?

Rozi megérkezett

Itt van. Megérkezett végre. Már alig vártam.

Mikor megkaptam a mailt, hogy elindult a postán, minden nap a postaládát lestem. Aztán a kis postai cédulával reggel elsétáltunk a postára, és megkaptuk.
Még nem volt használva, a leírásnak megfelelően tényleg ki sem volt bontva. Az akkumulátort emiatt hosszabb ideig tölteni kellett, mint a telefonokat, mert akkor hosszabb lesz az élettartama. Legalábbis a leírás szerint. Felettük töltőre, és egy éjszakát ott volt.



A másnap este nagyon izgalmas volt, végre felavattuk.
Annyi funkciója van, hogy örültem, ha egyet-kettőt megjegyeztem. A programozást halasztjuk, mert ahhoz idő kell, hogy felfogjam mit és hogyan kell nyomkodni rajta. A nagy gombját megnyomva elindult a takarító körútra.

A nappali kb 20 perc volt neki, hogy végigporszívózza, de a küszöbön nem jutott át, túl magasnak bizonyult. Nagyon intelligensnek tűnik, a kölcsönrozi teljesen belegabalyodott a kábelekbe, fennakadt a szőnyeg csücskén. Ez a rozi nem. Megküzdött velük. Tette a dolgát.

Kézi segítséggel átjutott a gyerekszobába, ott is nekifogott a takarításnak. Tanulván a kölcsönroziból, a babaházat elbarikádoztam, nehogy bejusson oda is. A gyerekszobából magától átnavigált a hálóba, aztán az előszobán át a konyhába. Csak ment, ment, és porszívózott rendületlenül.

Mikor falat vagy bútort érzékel, lelassít, és csak éppenhogy nekikoccan. A széklábakkal már nem ilyen jó a helyzet, ott nagyokat koppant szegény. A fal mellett is szépen felsöpört, a sarkokat sem hagyta ki.

Az egész lakás kb 1 óra alatt kész volt. És nekem semmit nem kellett csinálnom. A derekam sem fájt.
A tartályát kétszer öntöttem ki. Hihetetlen, hogy ez a kis kütyü ilyen sok koszt összeszedett. Mikor úgy éreztem készen van (bár még bírta volna szerintem), visszavittem a dokkolójához, és hálásan pislogva tölteni kezdte magát. Kimerült. Ahogy én szoktam a porszívózástól. Minden elismerésem az övé. Imádom. Tudtam, hogy szeretni fogom, nem csalódtam. Barátok lettünk.

ÁlomRozi. FantasztiRozi. SzupiRozi. CsúcsRozi. TutiRozi. CsodaRozi.

Hiperanyuék a Tátrában

Elérkezett a hosszú hétvége.

Hová utazzon az a család, ahol mindenkinek mást jelent a pihenés?

Apának ugye a hegyek. Ő mászna. Sokat és magasra.

A gyereknek a pancsi. Neki játszóház és medence mindenekelőtt.

Anyának? Hát igen. Neki mindegy, csak pihenhessen. Szolgáljanak ki, és térerő aaaz ne legyen.

Sorra vettük a wellness szállókat. Még egy marketinges telefont is kaptunk, hogy most aztán ultra-szuper-akciós áron mehetünk 3 éjszakára a kastélyszállójukba. Még az étel-ital-dínomdánom is benne van.

De valahogy egyikünk sem érezte, hogy ez lenne az igazi.

Apa (csak úgy véletlenül persze) nézelődött a hegymászós oldalakon (rákönyökölt a billentyűre, na) és (nahát, hogy, hogynem!) meglátta, hogy valaki egy csúcsmászáshoz túratársat keres. Telefon fel, találka megbeszél. Szó szót követett, és nagyon úgy tűnt, hogy megtaláltuk az ideális családi hosszú hétvége programot. 4 csillagos wellness szálló a Tátra közepén.

Én valahogy nagyon nem voltam ráhangolódva erre az egészre, csak annyit bírtam mondani, hogy rendben, menjünk. Egész héten meló volt, áfa bevallások, sos tempóban könyvelés, csak még ez kész legyen, csak még azt beküldjem. Aztán szombaton még az utolsó napos taniroda is. Totál kész voltam. Csak így magyarosan.

Szombat este még pont annyi erőm volt, hogy a lábamról leepiláljam a 2 hónapos bundát, és némi pedikűrt megejtsek. Próbáltam minden energiámat a készülődésre összpontosítani, így utolsó kérdésként még annyi jutott eszembe, hogy "ugye a Tátrában hideg van? Pulóvert is vigyek?".  :D:D

A hosszú út után megérkezve jól esett kicsit megmozgatni magunkat. A parkolóban vártunk a transferre, mert azt az információt kaptuk, hogy a dzsip lejön értünk a szállásról, és felvisz a csomagokkal együtt. Vártunk fél órát. Majd még felet. És még felet. 

Egy néni magyarázni kezdte: "dzsip transzfer? szto meter parkovisko!" Jahogy van másik parkoló is? Felcihelődtünk még 100 métert, és végre újabb fél óra után megérkezett a dzsip.

Megindultunk felfelé. Az út kb 3 méter széles volt, balra a hegyoldal, jobbra a szakadék. Közben a sofőr fél kézzel fogta csak a kormányt, a másikkal meg hol a zsebében a telefont kereste, hol a rádiót babrálta. Mi meg csak kapaszkodtunk a majrévasba.

A szálloda gyönyörű volt. Semmi sallang, semmi cicoma, semmi csilli-villi cucc. Ilyen amikor a kevesebb több. Nagyon szolid színek, nagyon egyszerű berendezés, de mindez nagyon ízlésesen, és főleg praktikusan. Az elmúlt 33 év alatt ez volt az első szálloda, ahol a szekrényben rendesen elfértünk, és nem csak akasztós része volt. Nem csoda, hisz ide hegymászók járnak,akiknek nem kevés cókmókjuk van. Az én férjem két bazinagy hátizsákkal jött, az egyikben a túrához szükséges felszerelése volt, a másikban az egyéb dolgok. A felszerelés ugye itt nem egy kis táska 2 szendviccsel. Ez nagy táska kötelekkel, karabinerekkel, mindeféle vasakkal, sisakkal, beülővel, elsősegélytáskával. És a 2 szendvics. Na a szekrény akkora volt, hogy ez mind befért táskástul, és még nekünk lányoknak is maradt hely. Imádtam. 4*-os kényelem a semmi közepén. Kell ennél több egy hiperanyunak?

Az ablakok kilógtag az épület homlokzatából, ahogy kinéztünk, olyan volt, mintha kinn ülnénk a teraszon. Körben hegyek magasodtak, vízesés zubogott, és egy tó tükrözte vissza a tájat. Hihetetlen szép volt. A kilátás is 4*-os. A szoba is 4*-os. Az ellátás is 4*-os.

Persze ilyenkor nem lehet megállni, hogy ne menjünk ki sétálni, mert nagyon csalogató az egész hely. Körbesétáltuk a tavat és megnéztük a zubogást a hegyoldalban. Már majdnem sötét volt, mikor visszaértünk. Vacsorázni pedig sztapacskát kellett.  :D

A lány persze nem bírt magával, a wellnesst is felavattuk. Egy nagy fürdőkádszerű jakuzzi, két szauna és egy pihenőszoba volt a wellness. Csak mi hárman ültük a medencében, hatalmas lcd tv a falon, totál olyan volt, mintha otthon ülnénk a fürdőkádban. :D

Reggel a fiúk hajnalban indultak, mert a csúcs, amit kinéztek maguknak nagyon messze és nagyon magasan volt. A reggelit megkapták kis pakkban a recepción, és nekiindultak. 

Mi lányok lényegesen később tápászkodtunk ki az ágyból. Reggelinél megbeszéltük, hogy mi merre menjünk. Végül egy tó lett az uticél. A térkép szerint 1 óra az út, a közepénél van egy elágazás, 30 perc után. Ez pont nekünk való! Kis hátizsák 2 szendviccsel, és indulás.
Négyen csajok, 3 felnőtt és a lányom.

Már mentünk kb 1,5-2 órája, és úgy gondoltuk minden emelkedő után, hogy na most... most már tényleg... na mostmár tényleg a domb mögött van a tó. Szembejött egy tábla, és a jelzés szerint még 30 perc. Hoppá... Akkor most vagyunk félúton. Ajjajjjj. A gyerek már kezdett nyűgös lenni, de azért meggyőztük, hogy nehogymár idáig eljöttünk, és nem nézzük meg a tavat!
Innentől 10 percenként megálltunk pihenni. Pihi, iszi, csoki, szussz.

"Anyaaa! Még hány lépést kell menni?" "Nem tudom kicsikém, de számoljad, és mondd meg te!" 500-ig bírta. Aztán feladta. Pihi, iszi, csoki, szussz. 

Ez volt az a pont, ahol ha nem látjuk meg a vízesést, amit a térkép is jelölt, akkor bizony a hátamon kellett volna vinni a csajszit. De itt már tényleg a domb mögött volt a cél. A hegyek körbeölelték a tengerszemet, a szikrázó napsütésben tükröződtek a csúcsok a vízen. Nagyon szép volt.

"Anyaaa! Odanéézz! Ott vaaan! Na, ezért megérte idáig eljönni! Anya, ez nagyon cép!" 

Háromszoros szorzóval számolva tartottuk is a térkép szerinti szintidőt.

Piknikeztünk egyet a nagy köveken, a barbik is megnézték a tavat, kicsit hegyet másztak, aztán fájó szívvel, de elindultunk visszafelé. Lefelé már nem volt olyan nehéz, nem szuszogtunk annyit. Szembe futók!! jöttek, valami verseny lehetett, mert nagyon szaladtak felfelé! Azért örültem, hogy mi már lefelé megyünk. Nagyon is...

Kb 1,5 óra volt a visszaút, ez már közelebb állt a térkép jelzéseihez is, bár felfelé lehet, ha futottunk volna, se tartottuk volna az 1 órát. A szobában én ledőltem kicsit, lyány meg nézte a mesét és leste apát az ablakban. Arra ébredtem, hogy kiabál: "megjött apa! megjött apa!" És tényleg.

Apáék is hárman indultak fiúk. A cél a Gerlachfalvi csúcs volt. Nagyobb falat volt, mint elsőre gondolták. Nehéz terep, út nincs, csak a sziklák és a gerinc. Több csapat is elindult aznap oda. Sokuk csak úgy egy szál hátizsákkal. Sétálgattak a vékonyka gerincéleken, mit sem törődve a veszéllyel, hogy bizony a kövek mozognak. Az én férjem hálistennek óvatosabb az átlagnál, és csak biztosítással mentek. Emiatt a haladás is lassabban ment. Délután végül úgy döntöttek, hogy visszafordulnak, mert elég hamar sötétedik, nem akartak fenn ragadni a hegyen. Nem jutottak fel a csúcsra. Utólag hallottuk csak, hogy 2 csapatot is le kellett menteni a hegyimentőknek, mert nem tudtak lejönni, bajba kerültek.

Vacsi után még egy wellness belefért a napba, aztán pihi. Senkit nem kellett ringatni...
Fájó szívvel búcsúztunk másnap reggeli után, gyönyörű hely ez. Még visszamegyünk.
Lefelé is dzsip vitt minket, de ez még rosszabb volt, mint felfelé. Nem volt elég a kapaszkodás. A lejtőn gyorsabban ment a kocsi, a kanyarok is hirtelen jöttek, mit mondjak, elég rosszul lettem. Pedig nem szoktam. Most én kérdeztem, hogy "sok van még? mikor érünk oda?" Nem akartam a luxusterepjárót összerókázni.... Egy fél dedalonnal egész napra kiütöttem magam. A Csorba tónál is, ahol hazafelé még sétáltunk egy jó nagyot, csak kóvályogtam. Valamikor a határ után tértem magamhoz egy kávétól.

Mission Impossible

"A Nemzetgazdasági Minisztérium államtitkára is elismerte, hogy az elmúlt két évben nem volt érdemleges eredménye a kormány bürokráciacsökkentő programjának, de a kabinet sokat vár a kata és a kiva bevezetésétől." (ado.hu)

Sokáig arról voltam híres, hogy nem politizáltam. Mikor kijöttek az új jogszabályok év végén, átrágtam magam rajtuk, és konyhanyelvre lefordítva átadtam az információkat az ügyfeleimnek. Ők jól felhúzták rajta magukat, és teljesen kikelve magukból elkezdtek kiabálni.  Velem.

"Nahát, ezt már nem is értem, hogy gondolják!"

"Ezt hogy merik megcsinálni?"

"Ezt most komolyan mondod?"  

"De Mariannka! Ezt nem lehet csinálni! Megyek Brüsszelbe!"

"Hogy a jó büdös fészkes fene egye meg őket!" (ez utóbbi nem pont így hangzott el...)

Én persze nem vettem magamra, de jeleztem, hogy nem nálam kell panaszt tenni, én is csak egy állampolgár vagyok, aki a munkáját végzi, majd gyorsan hozzátettem, hogy természetesen a vállalkozók oldalán állok, nekem sem tetszik, de ez van. Én nem tudok változtatni rajta, ez a törvény, próbáljuk meg betartani, vagy legálisan kicselezni. Meg is állapították az ügyfelek, hogy milyen nyugodt és higgadt tudok maradni. Ők bizony nem tudnak ilyen nyugodtan gondolkodni, mivel a zsebükre megy a játék.

Ez így ment 14 évig. Törvénymódosítás, tájékoztató. Ügyfél üvölt, én nyugtatom.

Idén eljött a pályámon töltött idő tizenötödik éve, és bizony már nem tudok nyugtató szavakat mondani.

Lehet, hogy az életkor teszi, elmúltam 30, és kisebb a tűrőképességem, vagy túl sok elfojtott harag gyűlt föl bennem. Nem tudom. 

Az elmúlt 3 év a szokásos munkán és feladatokon túl plusz terhelést is jelentett. (és most nem a külön projektjeimre gondolok, amit hiperanyuként bevállalok!)

Szinte állandóan a jogszabályok módosítását lestem egész évben, mivel teljesen adhoc módon, pl. március 27-i hatállyal módosítottak törvényt. Előfordult, hogy olyan módosítás jutott tudomásomra, amit sehol nem "reklámoztak", mégis komolyan változtatott dolgokon. Mindig is igyekeztem maximálisan odafigyelni minden apró részletre, de eljutottam oda, hogy elég. Én is üvöltök. De senki sem nyugtat.

Ma már nem az a módi, hogy november 20-án kiadják a jövő évi törvényeket, azt a drága könyvelők megemésztik luca napig, majd a karácsonyi jókívánságok kíséretében elküldik az ügyfélnek a változásról szóló szívhez szóló levelet. Neeem. Ez már nincs. Manapság egész évben nesze neked karácsony van.

A bicska kinyílt a zsebemben. Az utóbbi évtizedben mindenhonnan az folyik, hogy bürokráciacsökkentés van, lesz. A minisztérium meg nyíltan elismeri, hogy jééé, tényleg, nem csináltunk eddig semmit?!? De sokat várnak az új adónemektől! Kata és Kiva! Olyan cukik, hogy becézgetjük is őket! Megszülettek, a közlöny be is mutatta őket a nagyközönségnek. Kb 2 hete a közlöny honlapját figyelem, ugrásra készen, hogy mikor jelenik már meg. Megjelent, elolvastam. Bár ne tettem volna. Emészthetetlen.

Az egész egy agybaj. Megint kaptunk 2 új jogszabályt (mintha nem lett volna már így is elég sok), aminek egyenlőre nem sok értelmét látom. Megint adtunk a ...-nak egy jó nagy pofont. Ami kedvezmény, és elsőre jól hangzik, azt máshol visszaszedik. És hát persze, hogy az adminisztráció sem fog ettől csökkenni.

Azzal reklámozták ezt a két új drágaságot, hogy hát tök tuti lesz, mert olllllyan, de ollllllyan egyszerű, hogy még könyvelő sem kell hozzááááá! Egyik ügyfél szerint tényleg nem kell könyvelő. Ehhez már varázsló kell. Nem tudjátok a Roxfort-ba van felvétel?

De azt is szívesen megnézném, ki volt az a drága jó ember, aki hónapokig ült az asztalánál, és azon gondolkozott, hogy a kisadózó által megfizetett havi 50 ezer Ft mire lesz elég. Miért pont 81.300 Ft a táppénz alapja? Miért pont 300 a vége? Hogy jött ez ki? Izgi képlet lehetett....

De persze megintcsak valkinek a valkije járt jól. Hogy én miért nem tudok ott lenni az ilyen helyeken!

Két adócska, a Kata és a Kiva marketingje, ami egyébként egy akcióterv(!) része, kb 600 millióba került, amit csodálatos módon egyetlen cég zsebelt be. Csodálatos cuki drágaságok.

Miért érzem úgy, hogy "Mission Impossible" a munkám? Csak nem az ilyen "akciótervek" miatt?!?!

Babaház, egy valóra vált álom

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Ez a kislány nagyon szerette a barbibabákat. Mint a kincsekre, úgy vigyázott mindegyikre. Volt hozzájuk való bútora is, ami nem volt, elkészítette ő saját maga.

3 lánybaba, 2 fiúbaba és 2 gyerekbaba, no meg a kutya alkották a családot.

Történt egyszer, hogy az egyik babának eltört a nyaka, és lekopott a szeme. Egy fiú babának meg eltört a dereka. Onnantól ezek a babák lettek a beteges nagyszülők. A derékfájós papa, és a nyaki sérves mama.

Az egyik lánybaba amolyan barbie prototípus lehetett, mert a haja a fejéből egy ponton nőtt ki, teljesen csupasz a fejbőre, csak azon az egy ponton van haja. De ott jó hosszú. És szőke. Ez a baba unokatestvér volt, nem közeli családtag, mivel nem nagyon hasonlított a többiekre.

A kislány ruhásszekrényének aljában volt egy ágyneműtartóféle rész, a babák itt vásároltak egy szuterént és beköltöztek. Berendezték a konyhát, a nappalit, a hálószobát. A kislány gyurmából kakaóscsigát és fonott kalácsot készített a családi reggelikhez, papírdobozból pedig autót sok-sok üléssel. Kirándultak, nyaralni mentek, menyegzőt ültek, majd gyermekszületést.

Így ment ez 1987-ben.

És így megy ez 25 évvel később, 2012-ben is.

A kislány azóta felnőtt, anyuka lett belőle, és jött egy másik kislány, aki átvette a nagylány féltve őrzött kincseit. A hosszú szőke hajú anyukát, a focista cipős apukát, a nyaki sérves nagymamát, a derékfájós nagypapát és a gyerekeket. No meg a manapság már retrónak számító nappali bútort is.

A babacsalád tovább bővült, lettek unokatestvérek, kisebb-nagyobb gyerekek, terhes anyuka, és rengeteg barát-barátnő. A babák elárasztották a gyerekszobát, átláthatatlan káosz kerekedett.

A nagylány törni kezdte a fejét. Hogyan szerezhetne még nagyobb örömet a kislánynak, és nem utolsó sorban hogyan tehetné rendszerezettebbé a szobát. Építsünk babaházat! Jött az ötlet.

Mindent alaposan megtervezett, mekkora legyen, melyik helyiségben milyen burkolat legyen, melyik bútor hova kerüljön. A projekt elkezdődött.

Hála a lelkes nagypapának, a méretre vágott faanyag lassan tényleg kezdett babaházra hasonlítani, elérte végleges kinézetét. Ablakokat és ajtókat vágott a falakba, lépcsőt, korlátot épített, villanyt szerelt. Végül bevakolta kívülről a házat, igazi babarózsaszín lett.

Mostmár csak a belsőépítészet hiányzott. Barkácsboltok hatalmas választékában öntapadós tapétákat, maradék szőnyegpadlót, pvc-t kellett beszerezni. A ház anyaga préselt bútorlapból volt, amire semmi sem tapad rá. Így az öntapadós tapéta sem. Amit este felragasztottuk, reggelre leesett. A megoldás végül a "mindent ragasztó rezső" lett, ez nem tűrt ellentmondást. A tetőre piros papírcserepek kerültek. A belső munkák is elkészültek végre.

Jött a babacsalád, megnézte a házat. Az ingatlanos szerint igazi otthon lehet nekik, nem bánják meg, ha ezt választják. Az ára is jutányos, a környék szuper, közel van az óvoda, az iskola, a tengerpart. Döntöttek, megveszik. Hívták a költöztetőt, aki bepakolta a bútorokat. Beköltözött a babacsalád.

Teltek a hónapok, évek, lassan minden helyiség be lett rendezve. Konyhabútort, fürdőkádat, mosdót vettek, hűtőszekrényt, mikrosütőt, étkészletet, evőeszközt, poharakat, edényeket, mosógépet, vasalót deszkával, fürdőszobaszekrényt, tv-t, laptopot, gyerekágyat, hintalovat. Később autót, robogót, biciklit, babakocsit, rollert, gördeszkát. Kerti medencét, hintaágyat, lakóautót, sátrat, gumicsónakot. A babagyerekszobába létrás hercegnőkuckó is került.

Végül még egy magánrepülőt is beszereztek.

A legtöbb dolog persze használtan került hozzánk a vateráról vagy a Pecsa bolha piacról.

Szinte mindenük van, ami egy háztartásban szükségeltetik. Szinte. Porszívójuk és felmosó szett nincs. És nem is lehet sehol kapni. De addig úgysem nyugszok, amíg be nem szerzek egyet. :D

Azóta rengeteg bulit, kerti partit és gyerekzsúrt rendeztek a babák, nyaralni, moziba mentek, esküvőt, karácsonyt, húsvétot ünnepeltek, iskolába, óvodába jártak, háziállatokat hoztak a házba. Nagyon jó kis család lettek, jó kis otthonnal.

   

 


Sokan gondolhatják, hogy na, ez azért már túlzás. Lehetséges. Nekem azonban gyerekkoromban ez volt a legnagyobb álmom, és most itt van, én megadhattam a lányomnak. A gyerekszoba turisztikai látványossága lett a babaház, ha átjön valaki, ez az első, hogy jól szemügyre veszi. A sok apró, élethű kütyü... Mintha igazi lenne.

Sokszor hallottam már: "ne akard ráerőltetni a gyerekedre azt, ami neked nem adatott meg".

Nem erőltetem. Csak imádom rendezgetni, ő pedig imád benne játszani. Ilyen egyszerű.