én és a felsőoktatás

Új korszak köszönt be hozzánk. Anya befejezte a főiskolát.

A lányom mióta eszét tudja, abban cseperedett, hogy anya iskolába jár. 5 hónapos volt, mikor elkeztem, most 7 éves. Anya állandóan vizsgázik, anya tanul, anya dolgozatot ír. De játszani nem ér rá. Most végre vége. Anyának lesz ideje barbizni és legózni. Sőt, korcsolyázni is megtanulhat.

Az ominózus nap, a záróvizsgám napja kissé idegesen indult. Korán, hajnal fél 4-kor keltem, hogy még átnézhessem a tételeket. Indulás előtt még megkérdezte egyetlen gyermekem, hogy mi lesz anya, ha nem ötös lesz? Ötös?!?! Hát nekem bőven elég lenne, ha kettes lenne, csak görbüljön, csak meglegyen. 

Jól kiosztott. "A kettes az nagyon rossz, anya. Akkor legalább négyes legyen, ha már nem ötös." A kis maximalista. Honnan örökölhette?...

A mérce adott volt, nem sok választást hagyott nekem. Eléggé szorongtam enélkül is, most aztán itt a cseresznye a habon, nehogy csalódást okozzak Neki. 

A vizsga előtt volt még egy kis időm, elővettem a tételeket, megettem egy rakás cukorkát, hogy legyen elég szénhidrát az agyamban, de az idegesség nem múlt el. Aki ismer, tudja, hogy vizsga miatt nem szoktam ennyire aggódni, de most érezhetően túl nagy volt a tét. Nem mehetek jövő héten újra, ha nem sikerül.

Nagyon sokan jelezték, ki üzent, ki felhívott, hogy nagyon szorítanak nekem, és sok szerencsét kívánnak. "Egy stadionnal!", ahogy a kolleganőm mondta volt. Ezen járt az agyam, uramisten, hogy mondom meg ennek a rakás embernek, ha nem sikerül. Tuti elsüllyedek szégyenemben...

Aztán egyszercsak behívták az egész bandát a terembe, és félbeszakadt a gondolatmenetem. Szerencsére. Ötödik voltam a sorban, négyen voltak benn egyszerre. Mikor kijött az első ember, bementem. Húztam. Leültem, és végignéztem miről is kéne beszélni. Három tantárgyból állt a tétel, a-b-c részkre osztva. Pénzügy- Adózás- Államháztartás. Kitalálhatjátok melyikből voltam a felkészültebb...

Az előttem lévő három ember felelete alatt volt időm jegyzetelni, készülni. Az első pár percben nem is tudtam igazán a saját dolgomra figyelni, nagyon zavart, hogy beszélnek mellettem. Aztán jött egy felhő, mi leszállt közénk, és kikapcsolt a világ körülöttem. Szépen sorban jöttek elő a megtanult dolgok a fejemből, és íródott a papírra. Nem láttam, nem hallottam semmi mást.

Én következem. 

Szólítanak: "Kedves Éva! kérem jöjjön!" 

Mondom: "Mariann" 

Válasz: "Rendben, megjegyeztük." 

NNa, jól indítottam. Még ezt is kijavítom. Mi a csudáért nem volt jó nekem az Éva? (megj: a második nevem Éva. Marianna Éva...) Aztán mikor leültem eléjük, megszűnt a remegés. Megszűnt az izgulás, elmúlt a szorongás. Beszélni kezdtem. Pénzüggyel indítottam, de nem hagyták, hogy végigmondjam, belekérdeztek, és láthatóan a kulcsfogalmakra vártak. Mikor kimondtam, már javasolták, hogy menjünk tovább. Pörgették a dolgokat, hogy gyorsabban végezzünk. Az adózási tudásomat egyetlen fogalommal próbálták felmérni. Mi az a gyűjtőszámla. Válaszom elég kimerítőnek látszott, mert újra javasolták, hogy menjünk tovább. Államháztartás ürügyén az egyházakról kellett beszélgetni, milyen közfeladatot látnak el. A végén még kaptam egy átfogó kérdést, ami átfedés volt az első két tételrész között, erre is úgy tűnt jól válaszoltam. Köszönték szépen, mehetek.

Még most sem nagyon térek magamhoz, és nem hiszem el, hogy ennyi volt. Iszonyatosan nagyszabású és rettentően nehéz valamire számítottam. Kint a folyosón már az a jó érzés töltött el, hogy túl vagyok rajta, és érezhetően sikerült. Az érdemjegyet még nem tudtam, de az ilyet érzi az ember. Nem kötözködtek, nem javítottak kis semmiben, nem volt kínos csend sem a kérdéseik nyomán. Mindenre válaszoltam, még ha nem is tökéletesen, de úgy tűnt nem lesz gond.

Végre kijött az utolsó két ember is. Kis tanácskozás után újra az egész bandát behívták. Úgy álltunk ott szépen egymás mellett sorban, mint akik az ítéletre várnak. Persze az eredmények előtt még volt egy kis fejmosás, hogy nem vagyunk kellően tájékozottak a világ és az ország ügyeiben, szíveskedjünk több folyóiratot olvasni és híradót nézni, mert mi gyakorlati szakemberek leszünk, nem elég az elméletben tanultakat tudnunk. Ez kijárt nekünk. Tényleg így van. 

Végre elindult a névsor-érdemjegy felolvasás. Jelest kaptam. A fülemig szaladt a szám. Az egyik vizsgáztató tanár a szakdolgozati konzulensem volt, láthatóan már az elején megismert, és a jegyem kapcsán rámnézett, és ő is mosolygott. Jól esett. Úgy éreztem az elmúlt 7 év összes nem sikerült vizsgájáért és az összes iskolai nehézségért kárpótlást kaptam. Komoly lelkiismereti kérdést csináltam belőle, mikor első félévben nem sikerült 1-2 vizsga. Soha nem buktam meg semmiből előtte. Itt ezt az érzést is megtapasztaltam. Lejjebb kellett adnom az elvárásaimat saját magammal szemben. Még most is könnybe lábad a szemem, ha eszembe jut az a rengeteg sikertelenség és kudarcélmény, ami ebben az iskolában ért. De így utólag... Azt hiszem megérte. 

Megkaptam méltó jutalmam a kitartásomért. 

Délután a lányom megkérdezte, hogy sikerült. Vigyorogva közöltem: "Ötös lett!" 

Kérdéssel felelt: "Akkor ugye nem kell újra járnod ezt az iskolát?!?!"

Nem. Még csak az kéne. Ezzel lezártnak tekintette az anya-iskola kérdést. 

Nem okoztam csalódást Neki. 

Év végi számvetés

Hát újra itt…

Kicsit zsufi volt az elmúlt néhány hét. Fizikailag is, szellemileg is.

A luca napi vásár nagyon jól sikerült az iskolában, sokkal jobban, mint vártuk. A szülők és a gyerekek nagyon kitettek magukért, ennyi eladnivalóra nem is számítottunk, mint amennyit hoztak. Nagyon-nagyon sok pénzt sikerült gyűjteni a sulinak, és nem utolsó sorban a mi osztályunk második helyezett lett, ami osztálypénz szempontjából is jól jött.

A vásár után teljes mértékben igyekeztem a szakdolgozatomra koncentrálni, amit időközben már be is adtam, remélhetőleg elfogadják. Hosszú, nehéz és idegölő feladat volt a megírás, főképp azért, mert gyakorlati szemszögből próbáltam megírni, amit aztán a konzulens, úgy ahogy volt, visszadobott. Egy szakdolgozat nem bevallás kitöltési útmutató, és a jogszabály nem szakirodalom. Hát ez van. Kénytelen voltam szakirodalmat kézbe venni. De mint tudjuk, ugyebár, google a barátom. Mindig számíthatok rá… J

Az ünnepek előtti pár napban már kezdtem úgy érezni, hogy teljesítőképességem határán vagyok. Felborult az egészségem is, a vásár után hosszú napokig nem volt hangom, lenyomott a torokgyulladás. Ez kihatott a hangulatomra is. Aztán újra előjött az évek óta tünetmentes lábfájásom és az ekcémám is. A lábfájás egy csigolya melletti nyúlvány (meszesedés vagy mifene) miatt van, mert nyom egy ideget, ami miatt éles (sírni volna kedvem néha) fájdalmam van a jobb lábamban, és sokszor zsibbad. Állni ilyenkor kínszenvedés, de sokszor, még ha ülök is fáj. Az orvos szerint ezzel együtt kell élnem. Na de 33 évesen? Az ekcémára ugyanezt mondták. Az már 16 éves korom óta gyötör. Kis szteroidos kenőcs, és elmúlik. De mint tudjuk nem ez a megoldás. Amikor kimerülök, úrrá lesz rajtam mindkettő. Csak azon imádkoztam, hogy más már ne jöjjön. Valahogy bírjam ki a záróvizsgáig. Durván koffeinfüggő lettem az elmúlt hónapokban, napi 2-3 kávé (soha nem kávéztam előtte!), esténként pedig energiaital, hogy tanulni tudjak.

A karácsony nyugisabban telt, mint amire számítottam, kicsit pihentem is végre, ami nagyon jól esett. Jó volt reggel nem elsőként kipattanni az ágyból, nem kapkodni mindennel, munkára nem gondolni, nem idegeskedni mindenen. Nyugodtan, ráérősen töltöttem a napokat, főztem, sütöttem, kártyáztam, filmet néztem, mondhatni feltöltődtem.

Kezdem újra azt érezni, hogy helyreáll a lelki béke. Az elmúlt évre visszagondolva (merthát ugye hamár homár, és év vége-eleje van), végignézve mi történt velem (velem, kicsit a többieket félretéve), arra jutottam, hogy mindennek oka van. Minden, ami történt 2012-ben, segít rádöbbenni arra, hogy milyen ember vagyok, és min kell változtatnom.

A korábbi önfejű, maximalista énemet nem tudom lecserélni, de finomítani tudok rajta, és ez a változás jó érzéssel tölt el. Bizonyos helyzetekben jól jön az önfejűség, a kitartás, de néha félre kell tenni, és hallgatni másokra. Egyre többször meghallom a véleményeket. Ez nagy haladás részemről.

A másik dolog, amivel időről időre újra találkozom, hogy „túl sok vagyok” másoknak. Ez az előbbi önfejűségből fakadhat, mert ha látom, hogy valakinek nem, vagy nem úgy sikerül valami, rögtön ott vagyok, és segíteni akarok. Szinte rátukmálom magam, hogy megoldhassam a feladatot helyette. Sokszor nagyobb segítség (még ha nem is úgy látszik elsőre), ha engedjük gondolkozni, és próbálkozni a másikat. Én nagyon sok mindent egyedül, a saját bőrömön, a saját hibáimból tanultam meg, ami egy fájdalmas dolog, és igyekszem megóvni ettől a másik embert, ha látom, hogy ugyanabba a hibába esik éppen.

Ebben az évben ez nagyon kiéleződött, és rájöttem, hogy meg kell tanulnom „nem túl soknak lenni”. Az ilyen fajta tapasztalatokat nem lehet jótanácsokkal vagy a probléma átvállalásával kiváltani, ezt mindenkinek magának kell megélnie. A barátságokat, az iskolai problémákat, a munkahelyi, párkapcsolati vagy lakás gondokat, mind-mind a magunk bőrén kell megtapasztalni, ezt nem lehet tanítani. Tanácsot, segítséget adni lehet, de (mint rájöttem) csakis akkor, ha kérik. A kéretlen tanács nem tanács. Az kioktatás. Leginkább arra fogok törekedni, hogy ha baj van, segítség kell, ott legyek, de nem ajánlgatom magam.

Már csak azért sem, mert rá kellett jönnöm, hogy a magam életét kell élnem, a magam problémáival. Mások problémáját nem nekem kell felvállalnom és megoldanom. Még akkor sem, ha én tudnám a megoldást sok esetben. Az az én megoldásom, és nem az övé.

„Ne próbáld megérteni a másik embert a saját fejeddel!” (P.M.)