én és a felsőoktatás

Új korszak köszönt be hozzánk. Anya befejezte a főiskolát.

A lányom mióta eszét tudja, abban cseperedett, hogy anya iskolába jár. 5 hónapos volt, mikor elkeztem, most 7 éves. Anya állandóan vizsgázik, anya tanul, anya dolgozatot ír. De játszani nem ér rá. Most végre vége. Anyának lesz ideje barbizni és legózni. Sőt, korcsolyázni is megtanulhat.

Az ominózus nap, a záróvizsgám napja kissé idegesen indult. Korán, hajnal fél 4-kor keltem, hogy még átnézhessem a tételeket. Indulás előtt még megkérdezte egyetlen gyermekem, hogy mi lesz anya, ha nem ötös lesz? Ötös?!?! Hát nekem bőven elég lenne, ha kettes lenne, csak görbüljön, csak meglegyen. 

Jól kiosztott. "A kettes az nagyon rossz, anya. Akkor legalább négyes legyen, ha már nem ötös." A kis maximalista. Honnan örökölhette?...

A mérce adott volt, nem sok választást hagyott nekem. Eléggé szorongtam enélkül is, most aztán itt a cseresznye a habon, nehogy csalódást okozzak Neki. 

A vizsga előtt volt még egy kis időm, elővettem a tételeket, megettem egy rakás cukorkát, hogy legyen elég szénhidrát az agyamban, de az idegesség nem múlt el. Aki ismer, tudja, hogy vizsga miatt nem szoktam ennyire aggódni, de most érezhetően túl nagy volt a tét. Nem mehetek jövő héten újra, ha nem sikerül.

Nagyon sokan jelezték, ki üzent, ki felhívott, hogy nagyon szorítanak nekem, és sok szerencsét kívánnak. "Egy stadionnal!", ahogy a kolleganőm mondta volt. Ezen járt az agyam, uramisten, hogy mondom meg ennek a rakás embernek, ha nem sikerül. Tuti elsüllyedek szégyenemben...

Aztán egyszercsak behívták az egész bandát a terembe, és félbeszakadt a gondolatmenetem. Szerencsére. Ötödik voltam a sorban, négyen voltak benn egyszerre. Mikor kijött az első ember, bementem. Húztam. Leültem, és végignéztem miről is kéne beszélni. Három tantárgyból állt a tétel, a-b-c részkre osztva. Pénzügy- Adózás- Államháztartás. Kitalálhatjátok melyikből voltam a felkészültebb...

Az előttem lévő három ember felelete alatt volt időm jegyzetelni, készülni. Az első pár percben nem is tudtam igazán a saját dolgomra figyelni, nagyon zavart, hogy beszélnek mellettem. Aztán jött egy felhő, mi leszállt közénk, és kikapcsolt a világ körülöttem. Szépen sorban jöttek elő a megtanult dolgok a fejemből, és íródott a papírra. Nem láttam, nem hallottam semmi mást.

Én következem. 

Szólítanak: "Kedves Éva! kérem jöjjön!" 

Mondom: "Mariann" 

Válasz: "Rendben, megjegyeztük." 

NNa, jól indítottam. Még ezt is kijavítom. Mi a csudáért nem volt jó nekem az Éva? (megj: a második nevem Éva. Marianna Éva...) Aztán mikor leültem eléjük, megszűnt a remegés. Megszűnt az izgulás, elmúlt a szorongás. Beszélni kezdtem. Pénzüggyel indítottam, de nem hagyták, hogy végigmondjam, belekérdeztek, és láthatóan a kulcsfogalmakra vártak. Mikor kimondtam, már javasolták, hogy menjünk tovább. Pörgették a dolgokat, hogy gyorsabban végezzünk. Az adózási tudásomat egyetlen fogalommal próbálták felmérni. Mi az a gyűjtőszámla. Válaszom elég kimerítőnek látszott, mert újra javasolták, hogy menjünk tovább. Államháztartás ürügyén az egyházakról kellett beszélgetni, milyen közfeladatot látnak el. A végén még kaptam egy átfogó kérdést, ami átfedés volt az első két tételrész között, erre is úgy tűnt jól válaszoltam. Köszönték szépen, mehetek.

Még most sem nagyon térek magamhoz, és nem hiszem el, hogy ennyi volt. Iszonyatosan nagyszabású és rettentően nehéz valamire számítottam. Kint a folyosón már az a jó érzés töltött el, hogy túl vagyok rajta, és érezhetően sikerült. Az érdemjegyet még nem tudtam, de az ilyet érzi az ember. Nem kötözködtek, nem javítottak kis semmiben, nem volt kínos csend sem a kérdéseik nyomán. Mindenre válaszoltam, még ha nem is tökéletesen, de úgy tűnt nem lesz gond.

Végre kijött az utolsó két ember is. Kis tanácskozás után újra az egész bandát behívták. Úgy álltunk ott szépen egymás mellett sorban, mint akik az ítéletre várnak. Persze az eredmények előtt még volt egy kis fejmosás, hogy nem vagyunk kellően tájékozottak a világ és az ország ügyeiben, szíveskedjünk több folyóiratot olvasni és híradót nézni, mert mi gyakorlati szakemberek leszünk, nem elég az elméletben tanultakat tudnunk. Ez kijárt nekünk. Tényleg így van. 

Végre elindult a névsor-érdemjegy felolvasás. Jelest kaptam. A fülemig szaladt a szám. Az egyik vizsgáztató tanár a szakdolgozati konzulensem volt, láthatóan már az elején megismert, és a jegyem kapcsán rámnézett, és ő is mosolygott. Jól esett. Úgy éreztem az elmúlt 7 év összes nem sikerült vizsgájáért és az összes iskolai nehézségért kárpótlást kaptam. Komoly lelkiismereti kérdést csináltam belőle, mikor első félévben nem sikerült 1-2 vizsga. Soha nem buktam meg semmiből előtte. Itt ezt az érzést is megtapasztaltam. Lejjebb kellett adnom az elvárásaimat saját magammal szemben. Még most is könnybe lábad a szemem, ha eszembe jut az a rengeteg sikertelenség és kudarcélmény, ami ebben az iskolában ért. De így utólag... Azt hiszem megérte. 

Megkaptam méltó jutalmam a kitartásomért. 

Délután a lányom megkérdezte, hogy sikerült. Vigyorogva közöltem: "Ötös lett!" 

Kérdéssel felelt: "Akkor ugye nem kell újra járnod ezt az iskolát?!?!"

Nem. Még csak az kéne. Ezzel lezártnak tekintette az anya-iskola kérdést. 

Nem okoztam csalódást Neki.