Ennek oka igen egyszerű, nem volt időm géphez ülni, és összeszedni a gondolataimat.
A nagy fába fejsze meghatározás igen találó volt, nem kis munka van a hátunk mögött. Mostmár kijelenthetem talán, hogy mögötte. A készen vagyunk megállapítás még nem helytálló, de már lakható állapotok vannak.
A tervek úgy kezdődtek, hogy 4-5 hét alatt lezavarjuk az egész szakipari melós részét a felújításnak.
Sejtettem, hogy csúszni fogunk, de az optimista hiperanyu remélte, hogy nem sokat. A burkolás és egyéb építő munkák végül két hetet csúsztak, emiatt (és persze a piszkos anyagiak miatt is) a festők is később érkeztek, és még ők is csúsztak plusz egy hetet.
Mindennek története van, semmi nem ment úgy, mint a karikacsapkodás.
A story a bontással kezdődött. Elég látványos rész ez, túlságosan is, és nem kicsit lehangoló. Egy új élet kezdődik, gondoltam én, mikor nekiestek a melósok az otthonomnak, és szétverték az egészet. Egy új, szebb, rendezettebb, tágasabb, élhetőbb lakás kezdete, nem szabad elkenődni tőle. Mondogatom magamnak. Mást nem nagyon tudok tenni, ugye.
Összepakoltuk a rengeteg cumónkat, ami arra is jó volt, hogy szelektáljunk, és selejtezzünk. Több bútort eladtunk, a rosszabbakat kidobtuk, a menthető, használható dolgokat becsomagoltuk, szétszedtük.
A kisebb darabok átkerültek egy tárolóba, a nagyobbak a lakásban maradtak, amiért később nem kevés morgást kaptunk, hogy tologatni, kerülgetni, pakolgatni kell. Jó lett volna teljesen leüríteni az egész teret, de hát ugye a világon nincs annyi hely, ahová tehettük volna.
A tároló (garázs) tele volt, belépni sem lehetett, arra gondolni sem mertem, hogy a visszapakolásnál hogyan fogok bármit is megtalálni.
A termelődött sok szemetet-sittet elszállítani sem volt egy álom.
Ami vasat lehetett elvittünk a MÉH-be, a fát elvitték tüzelőnek, de sok felszedett csempe és egyéb cucc volt, amit nem tudtunk szelektálni. Konténert rendelni nem akartunk, mert valószínűleg a többi lakó úgy gondolta volna, hogy nekik lett odakészítve, és idő előtt megtelt volna. Saját magunk nem győztük az elszállítást, idő-erő-szállítóeszköz hiányában. Nem maradt más, minden héten egy kisebb adagot lebeszéltünk a szemétszállítókkal, akik némi térítés ellenében bedobálták a zsákokat a kukásautóba. Végül csak elfogyott néhány hét alatt.
A szétesett lakásba lépve kisebb kétségbeesés lett úrrá rajtam, ami abból állt, hogy remegve megkérdeztem a burkolót, hogy lesz-e ebből lakás valaha? Biztos, hogy ezt akartam én? Szörnyű volt lecsupaszítva látni az otthonunkat. Szürke betonfalak, szétrombolt padló, üres fürdő kilógó csövekkel, vezetékekkel, nincs víz, nincs áram, és természetesen kosz és por mindenütt. A kétségbeeséstől fotózni sem volt erőm, lemaradt, nem örökítettem meg, pedig történelmi pillanatok voltak azok.....
Azért a régi képek is beszédesek, itt van néhány belőlük.
