a karácsonyi kalács

Igen, a beigli-ről beszélek.

Na nem a karácsonyt várom ennyire így szeptemberben, hanem lett egy új családtagunk.

Ő Beigli.  Amolyan rosszcsont kalács.

Ahogy az lenni szokott a gyerekes családokban: a gyerek nyúz, a szülő húz. Anya erre, apa arra.

Apa kerek perec közölte, hogy ha a kutya jön, ő megy. A lányom az őszinteségéről híres persze, és ahelyett, hogy megijedt volna, még rákontrázott: "te apa, és akkor te hová költözöl?".

Aztán az én agyam is elindult, hogy milyen jó is egy kuty a háznál, aki feltétel nélkül szereti az embert, felvidít ha rossz kedvem van, és ahelyett, hogy okos tanácsokat osztogatna, csak a fejét a lábamra teszi, és a nézésével érti meg minden problémámat. (A háttérsztori az, hogy régóta várjuk a kistesó érkezését, de a gólya valószínűleg eltévedt. És anyának kell egy másik gyerek. Ha ebgyerek, hát legyen eb. :)

2:1 volt az állás, mikor azuram is már-már beleegyezett hogy majd egyszer lehet róla szó. Majd egyszer...

Na, nekem se kellett több...

Újra ismétlem magam, de g..gle a barátom, és nekilendültem a keresgélésnek. Gondolatot telefon követett, majd a tett. Elmentem a megbeszélt találkozóra, és a kezembe adtak egy falatnyi csöppséget. 6 hetes volt akkor, a kánikulában teljesen elpilledve szuszogott a kezemben. Tündérbogyó-cukorborsó. Beleszerettem.

Hazafelé egy szava nem volt, szépen bóbiskolt az anyósülésen a dobozban a macijával. 

Apa persze mit sem sejtett, hogy én mit akciózok a munkaidőmben, és a lépcsőházban azon rágódtam, hogy be merjek-e menni vele a lakásba. Repülök az újdonsült ebemmel együtt, vagy azért még megtart.

Nagy levegő, kulcs fordul a zárban, anya belép. 

Félve odamegyek apához, és halkan mutatom a dobozt: "Ugye nem dobsz ki?!"

Neeem háááát! Ezt persze reakcióból mondhatta, mert az arckifejezéséből ítélve valószínűleg nem is értette miért kérdezem. A maci ugyanis nagyobb volt, mint a kutya, és csak mikor megmozdult, akkor  jött rá, hogy mi a szitu....

A lányom sem nagyon értette, hogy mizu, csak annyit kérdezett, hogy honnan van. 

"Hát csak van." 

"És mikor kell visszavinni?"

"Nem kell visszavinni."

"Ezt most nem értem."

"A tiéd."

"Az enyém?!?!?" (Gondolom ismeritek az arckifejezést: mivaaaan???)

Szegény úgy meglepődött, hogy reakcióból kinyögte, hogy nagyon köszöni, és nagyon örül.

Aztán még egy hétig kérte, hogy csípjem meg, nem álmodik-e. 

Az éjszakai műszak elindult. 2 óránként Beigli kisasszony jelezte, hogy ő kicsi, és egyedül van, és különben is, és egyáltalán. Félkómásan kibotorkáltam, majd az általa elhelyezett aknák kikerülése és eltávolítása után odaültem a kuckója mellé. Bemászott az ölembe, én álomba simogattam, majd visszaraktam. És ez így ment minden éjszaka kb 3 hétig. 

Később kezdtem morcos lenni a kialvatlanságtól, így többször nem vettem tudomást a nyüsziről. Szerencsére okos kis kölyök, és hamar rájött, hogy a hangoskodással nem éri el, amit akar, így abbahagyta, és visszafeküdt. Ma már egyáltalán nem kelek fel hozzá. Este 8-tól alszik, éjszaka felkel ugyan, de halkan megy pisilni, és reggel sem szól már, csak ha nagyon későn keveredek elő, és az éhenhalás szélén van. 

Az első találkozás óta eltelt két és fél hónap. Beigli már tényleg a család része, olyannyira, hogy apa közölte: "ha a kutya megy, ő is megy." :)

Megszerettük ezt a kis kalácskát. 

Nem szép dolog származására és nemére hivatkozva rosszat mondani senkire, de ő egy beagle. És nőnemű.

És ez a kettő együtt kicsit sem egyszerű. Csak finoman fogalmazok: önfejű és akaratos. Szelektív hallása van és már most gondolkodik. Majd ő eldönti, hogy amit kérek tőle, annak van-e értelme, és ha Ő úgy látja, hogy van, akkor megcsinálja. 

Az evéssel nincs gond. Mindegy mikor, mindegy mit, mindegy mennyit. Állandóan, mindent, sokat. Ha hagynám, gurulna a pocakján.

Alakul a molekula, 3 hónaposan már nem csak korban, de méretben is megháromszorozódott. 

A rosszaságot azzal próbáljuk megakadályozni, hogy szinte mindenhová jön velünk. Nem adjuk meg az esélyt se neki, hogy itthon egyedül unalmában felfordulást csináljon. Mert azt tud. Még így is tud. 

A világon legjobb játék a partvis és a felmosó, de szigorúan csak akkor, ha domestos-os vízbe mártom.

A kedvenc időtöltése a kukázás, és a kidobott papírzsebkendők minél apróbb cafatokra való széttépkedése, és a lakás kidíszítése az így kapott késztermékkel. Frissen mosott szőnyegek, és még nem látott textíliák pisivel való felavatását is vállalja. A fogorvosa valószínűleg receptre írhatta fel neki, hogy edzeni kell a kis fogacskáit, mindent rág. Mindegy mi kerül épp az útjába. Meg kell rágni. Mintha ülne a vállán a gonosz ördög, és súgná a fülébe: ezt is rágd meg, azt is, meg azt is, nézd az a papucs milyen rágnivaló.

Édes, ahogy szemléli a világot, és rácsodálkozik minden újdonságra. 

Egy kukatámadás során például (hálós fém drót papírkosárról beszélünk) beleakadt a körme a rácsba, és ahogy leugrott, és kikapta a körmét, a kuka elkezdett a lendülettől pörögni. Skera volt a javából. Teljes ijedség. Egész sokáig forgott a szemetes, majd már biztonságos távolságból fejbiccentések közepette szemlélte az eseményt. Majd felbátorodott, mikor megállt, és úgy gondolta, hogy na most majd jól megmondja neki a magáét. És csak ugatott, ugatott, ugatott. Hogy gondolta ez az egyén, hogy gondol egyet, és elkezd ilyen hangosan pörögni?! Hát milyen dolog ez kérem? Főleg úgy, hogy ő itt van! Na ki az úr a háznál? Na ki? Na ki? Na azért!

Jó pár percbe tellett, mire visszament a vérnyomása, és úgy érezte kiadta a dühét.

Nekem meg patakokban folyt a könnyem, nem mertem hangosan röhögni, nehogy megzavarjam a kiselőadásban.

Őszintén szólva régen nevettem ennyit, mint mostanában, mióta nálunk van. És azt az örömöt, mikor hazajön valaki! Behúzott fenékkel olyan lendülettel csóválja a farkát, és olyan kifejező testbeszéddel kiabálja, hogy "de jó, hogy itthon vagy!" Egyszóval anya kicsi kutyája ő. Imádjuk.